Válasz a Tájolóban megjelent tervezői levélre

Egy fontos terminológiai tisztázás tanulságai és a rendszerszintű tervezés szükségessége

A NATE korábban felvetett néhány kritikai észrevételt a helyi csapadékvíz-kezelési megoldásokkal, ezen belül is a Lenvirág parkban található „esőkerttel” kapcsolatban, mert úgy véltük, bizonyos pontokon a megvalósítás nem szolgálja maradéktalanul a környezet védelmét. (A cikkek az alábbi címen érhetők el: Nyílt levél Nagykovácsi és Remeteszőlős önkormányzatának az Ördög-árok és vízgyűjtő területe vízmegtartási és revitalizációs tervei ügyében és Az esőkert nem csak egy gödör.)

Tisztelettel fogadtuk Karlócainé dr. Bakay Eszter tájépítő mérnök, egyetemi docens és az említett projekt vezető tervezőjének részletes, szakmai válaszát a Tájoló júniusi számában. Hasznosnak tartjuk az ilyen jellegű párbeszédet, hiszen mindannyiunk közös célja a település élhetőbbé tétele. Szeretnénk, ha a jövőben a lakosság már a tervezési fázis kezdetétől betekintést nyerhetne a hasonló elképzelésekbe, hiszen a helyi közösségben is rejtőzik értékes szaktudás, és a lakókat is egyre jobban érdeklik a jövőnket formáló „kék-zöld” beruházások.

Linum park - látványterv

A Tájoló cikkéből egy fontos terminológiai tisztázást kaptunk: a Lenvirág parkban kialakított műtárgy hidraulikailag és topográfiailag nem klasszikus, szikkasztó esőkert, hanem egy esőkert jellegű vízelvezető árok (bio-swale). Ezt fontos volt tisztázni, mivel minden lehetséges helyen és helyzetben egyértelműen esőkertként volt megnevezve – mint például az alábbi Facebook- bejegyzésben, tájékoztató videóban vagy a Nagykovácsi Önkormányzat oldalán –, és sokakkal együtt ezt is kértük számon rajta.

A jövőben érdemes lenne az ilyen megtévesztő - bár nagyon felkapott - fogalmakat elkerülni, mert a hozzáértőkből kritikát vált ki, míg a hozzá nem értők ez alapján tévesen tanulják meg azonosítani e műtárgyakat.

A tervező logikus magyarázatot adott arra, hogy az áramló víz sebessége és a helyi agyagos altalaj miatt miért nem volt alkalmazható a hagyományos esőkertek beszivárogtató rétegrendje. Ugyanakkor ez a precíz mérnöki pontosítás közelebb visz minket a probléma gyökeréhez is. Ha ez a műtárgy egy áramló vizet kezelő és lassító zöld folyosó (bio-swale), akkor felmerül a kérdés: miért zárt, szürke betonárkok vezetik oda a vizet, és miért betonárokban folytatódik a rendszer?

Úgy tűnik, a tervezőnek egy már meglévő, merev „szürke” infrastruktúra-hálózatba kellett beillesztenie egy fenntartható, zöld szigetet. Az árok egy hatalmas terület felszíni vizeit gyűjti össze, majd a Kossuth Lajos utcai gyűjtőcsatornába vezeti. Félelmünk éppen az, hogy egy komolyabb villámárvíz esetén ez a pontszerű zöld beavatkozás nem tudja kellően lefékezni a víztömeget: a zárt csatorna vize a felszínen találkozik az Arany János utcán levezetett vízzel, és fennáll a veszélye, hogy kilépve a medréből elönti az utat - mint ahogyan tavaly júliusban is történt. Tehát rendszerszintű, holisztikus tervezésre lenne szükség, még akkor is, ha egyszerre csak egyetlen ponton történik beavatkozás. Illetve feltételezhető, hogy átgondolt stratégiával több, magasabban fekvő beavatkozás hatékonyabban megoldaná a “falu” vízkezelési problematikáját, mint egy mélyen fekvő, nagyobb költségigényű esőkert-jellegű beruházás. Viszont ehhez az eddigi mérnöki szemléletű vízelvezető árkok burkolatának és lejtés viszonyainak vizsgálata és újratervezése lenne szükséges.

A cikk választ adott a műanyag geocellák alkalmazására is: a meredek rézsűkön a heves áramlások eróziós hatása ellen, a talaj és a növényzet megtartása miatt volt rá szükség. A növényzet mára valóban szinte teljesen benőtte és eltakarta a felületet. A szerző megjegyzi, hogy jelenleg ez a leginkább költséghatékony és bevett műszaki megoldás, és bízik benne, hogy 10 év múlva már jobb alternatívák állnak majd rendelkezésre.

Véleményünk szerint azonban a jövő már jelen van. Bár a szerző a Másfélfok cikkére hivatkozva globálisan a háztartásokhoz köti a mikroműanyag-kibocsátás döntő többségét, ez a statisztika elsősorban a műszálas ruhák mosására és a gumiabroncsok kopására vonatkozik, így nem mentesíti a közvetlenül a vízpartra beépített műanyag szerkezetek helyi kockázatait. A helyi természetvédelemben minden apró morzsa számít. A zöldmérnöki és tájépítészeti gyakorlatban a műanyag geocellák helyett ma már kiválóan alkalmazhatók 100%-ban természetes, biológiailag lebomló erózióvédelmi hálók és matracok (például a nagy szakítószilárdságú kókuszrost, a jutaháló vagy a hagyományos rőzseművek).

Ezek a természetes anyagok 3–5 év alatt – éppen addig, amíg a beültetett évelők gyökérzete át nem veszi a talaj rögzítését – tökéletes partvédelmet biztosítanak, majd tiszta humuszként bomlanak le, teljesen mentesen a mikroműanyagok kockázatától. Ráadásul a sodrási viszonyoknak megfelelően megválasztott anyagok vegyes használata (a kanyarokban erősebb kókuszrost, az egyeneseken olcsóbb jutaháló) költséghatékony, sőt esetenként kedvezőbb árfekvésű alternatívát is jelenthetett volna.

Befejezésül köszönetet mondunk Karlócainé dr. Bakay Eszternek a szakmai gondolatokért. Ez a párbeszéd is jól mutatja, hogy a helyi tudás becsatornázása nem hátráltatná, hanem támogatná a fejlesztéseket – feltéve, ha az egyeztetésre nem a kész tények után, hanem még a döntés-előkészítés fázisában tud sor kerülni. Bízunk benne, hogy az Ady Endre és Vértes utca csomópontjában, valamint a Gerecse utcában létesült – szintén esőkertként hivatkozott – műtárgyak valódi műszaki tartalmáról legalább utólag, valamint a jövőbeli fejlesztésekről már időben, a megvalósításuk előtt részletes és előremutató tájékoztatást kaphat a közösség.